A hírekről értesülhetsz itt: Blog (Új ablakban fogja megnyitni!)
× Az álarc mögött | Bevezetés ×
Álarcot viselt. Rejtélyes volt a tekintete, a szeme árulkodóan vöröslött a holdfényes éjszakában. Végigsurrant a poros, lakatlan utcákon, régi házakon,hangtalanul; nem tudván, mit keres. Céltalanul bolyongott a világban, remélve, hogy majd rátalál a békére. Menekült az élettől, mert a világ számára már rég megszűnt létezni. Átnéztek rajta. Álmait messze maga mögött hagyta, s gondolatai zuhatagával szembenézve, nehézkesen haladt tovább. Sötétségbe burkolózott, és nem látott semmit az álarcától. Csak ment vakon előre. Álarcát nem tudta levenni, letépni - az összenőtt a szívével, lelkével; egyek lettek. Láthatatlan fonalak ragadták meg őt. Ki volt szolgáltatva. Parancsra mozgott, mint egy bábu: szűnni nem akaró fájdalommal a lelkében, engedelmeskedett. Addig húzták a sötétség felé, ameddig összeroppant terhe alatt. A búcsú nem volt fájdalmas, senki sem tudott a létezéséről...Ez az én igazi énem.
× Az álarc mögött | 1. rész: Visszhang ×
Feszült volt a hangulat. Mindenki csak a kopott ajtót leste. Én csak ültem a sarokban és reménykedtem. Idegesen tanulmányoztam a repedt téglákat a falon. Vártam. Végre meghallottuk, hogy valaki lenyomja a kilincset.- Megvannak az eredmények - szólt az ismeretlen férfi. Tekintete nyugodt volt és hideg.
Mindenki megkönnyebbült. A fárasztó vizsga és a hosszú várakozás után örültünk, hogy megkaptuk a listát. Mindenki odarohant, és lelkesen fürkészett a sorok között.
- Átjutottál - szegezte a földre tekintetét Sarah, és egy félmosoly ült az arcára.
- Igen - néztem a szemébe, majd ismét a téglákra. - És te megtaláltad a neved?...
Sarah bólintott. Szótlanul bámult engem. Ebből rögtön tudtam, hogy neki nem sikerült. Pedig nagyon jó tanuló volt. De ebben a helyzetben még ez sem tűnt fel. Nem tudtam semmivel sem foglalkozni magamon kívül. Fáradt voltam, és nem igazán volt lelkierőm másokat vigasztalni, de megpróbáltam kicsit jobb kedvre deríteni őt.
- Sajnálom... - néztem a szemébe. - De attól még gyakran fogjuk látni egymást. És neked könnyebb lesz a másik osztályban - mosolyogtam. Mást nem tudtam mondani neki...
Mikor hazaértem, bevetettem magam az ágyba. A kis válltáska még mindig ott lógott a kezemben. A fehér plafont nézegettem, majd oldalra fordultam. Sarah hívott, de nem vettem fel. Csak egy dolgot akartam. Aludni. De mint mindig, valami megszakította a nyugalmamat. Hangokat hallottam. Eleinte nem figyeltem rájuk. Csak akkor torpantam meg, amikor a nevemet hallottam.
"Coryashi..."
Hirtelen felültem az ágyon. Azt hittem, hogy csak képzelődöm. Visszafeküdtem... Nem gondoltam másra, csak az alvásra. Nem szerettem, ha ilyenkor zavarnak.
"Nem álmodsz..." - hallottam megint. Felpattantam az ágyról, mintha villám csapott volna belém. Nem tudtam, mit tegyek. Nem hallottam tisztán a hangot. Olyan volt, mint egy visszhang.
- Mi a... - nyögtem ki végső elkeseredésemben.
"Gyere velem" - szólt megint. Kikerekedett szemekkel néztem... Mégis hova?!
Gondolkodni nem volt időm. Tényleg olyan volt, mint egy álom. Arra eszméltem fel, hogy egy erdőben vagyok. Egy kislány közeledett felém; magányosnak tűnt. Belefogózott a nadrágomra, és felém emelte fejét.
- Játszani akarok... - nézett vissza le a földre.
- Mégis itt... mit akarsz... játszani...? - néztem elképedve. Még mindig a sokk hatása alatt voltam a történtek miatt.
A lány mosolygott.
- Túlélőset... - lépett egyet hátra.
Egyikünk sem szólt. Én is hátraléptem. Mit akarhat ez?...
Belenyúlt a zsebébe. Feszülten figyeltem, hogy mit tesz. A zsebből lassan egy éles bicskát húzott ki. Meghökkenten néztem őt. Ha ez komolyan gondolja...
- Tudod te, hogy ilyesmi gyerekek kezébe nem való...? - mondtam rebegő ajkakkal.
A lány nem szólt, csak felém szegezte a bicskát.
"Hogy kerülök én egyáltalán ide?!" Gondolkodtam. De nem kaptam választ. Csak azt tudtam, ami előttem volt és megtörtént. Először Sarah nem megy át a vizsgán, pedig szinte nálam jobban tanul. Aztán a visszhang. Majd idekerülök. Most meg egy pszichopata kislány akar megtámadni... vagy... megölni?!
Letérdeltem a földre. Egyre homályosabb volt a kép előttem, és bennem is. "Mi történik velem?"
A lány még közelebb jött. Nem akartam elfutni, de nem láttam tisztán, hogy merre lép...
Felálltam, és szaladni kezdtem. Nem tudtam, merre megyek, mert még mindig elmodósott körülöttem minden...
Egyszer csak ütést éreztem. Leestem a földre. Nem tudtam, mi lesz ezután. Nem láttam már semmit.
Arra ébredtem, hogy az ágyamban vagyok... megkönnyebbültem. "Csak álom volt" - gondoltam.
"Még egyszer megismétlem... Ez nem álom. Ez csak egy része annak, ami rád fog várni." - szólt ismét a hang. Megint megtorpantam. Gyorsan kinéztem az ablakon. Idegesen pásztáztam a kint levő tájat. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs a közelben, átléptem a küszöböt...
Szélsebesen rohantam Sarah háza felé. Vadul ütöttem az ajtóját, pedig sok okom nem volt rá.
- Coryashi?! - nézett értetlenül. Láthatólag első ránézésre nem vette észre, milyen feszült vagyok. - Mit csinálsz te itt?!...
Egyelőre nem válaszoltam. Nem szerettem, ha a teljes keresztnevemen szólítanak, de ez most mindegy volt. Úgy lihegtem, mint egy kutya.
- Gy-gyere be - mondta. Látta, hogy futottam, és azt mondta, hogy üljek le valahova.
Leültünk. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a homlokomban. "Tényleg nem álmodtam ezt az egészet?! De akkor hogy kerültem oda? És főleg... hogyan kerültem vissza haza?!..." A szívem még mindig gyorsan vert. Úgy határoztam, hogy elmondom Sarah-nak, ami velem történt.
- Hangokat hallottam... - kezdtem el mesélni.
- És megijedtél? - nézett kérdő tekintettel felém. - Te nem szoktál az ilyesmiktől félni...
Miután félbevágott, megvontam a vállam, és a kérdésre való felelet nélkül folytattam a mondanivalómat.
- Hirtelen... ott voltam egy erdőben. És egy kislány... Megjelent... - tartottam kisebb-nagyobb szüneteket. Nem is tudtam, hogy hogyan mondjam el neki. - És előszedett egy bicskát... meg akart...
Sarah csak mosolygott.
- Tudod, hogy ilyen nincs.
- De a saját szemeimmel láttam...
"Senki sem fog hinni neked..." - szólalt meg a hang ismét.
- Hallottad?! - fordítottam vissza hirtelen a fejem Sarah felé.
- Micsodát? - nézett körül. Semmi különöset nem észlelt... meg nem hallott.
Sóhajtottam.
- De akkor is megtörtént. Nem álmodtam. Ott voltam - nyomatékosítottam az utolsó mondatot.
× Az álarc mögött | 2. rész: "Titok!" ×
Végre otthon voltam, és lepihenhettem. Sarah nem hitt nekem. De nem is várhattam el tőle - még én magam sem hittem el, ami velem történt. Nem tudtam aludni; azon gondolkodtam, amit Sarah-nál hallottam....Aztán eljött az iskola. Gyorsan felkeltem, elkészültem, és kiléptem az ajtól. Lassú léptekkel haladtam. Tartottam valamitől. Attól féltem, hogy ez az egész örökké kísérteni fog. Sokat gondolkoztam rajta. El kéne ezt fogadnom? Tennem kéne valamit?...
Megérkeztem. Az iskola előtt csak egy szőkésbarna, hosszú, hullámos hajú lány volt. Odamentem hozzá.
- Te is a 9.B.-be jutottál be? - kérdezte tőlem kedvesen.
- Igen... - motyogtam.
- Egy osztályban leszünk. A nevem Charlotte.
- Örvendek, Coryashi vagyok - mondtam, de igazából nem örültem, még mindig aggasztott az, ami történt.
- Valami baj van? - vágott olyan "mindent tudok" képet, oldalra hajtva fejét.
- Semmi - válaszoltam tömören.
Nem felelt. Látta, hogy nem akarom elmondani neki. Csak szomorkásan nézett rám, amikora szemébe néztem. De nem sokáig figyeltem őt. Egy kisgyerek hátulról Charlotte egyenruháját szorongatta kis kezével, végül előlépett, hogy láthassam az arcát. Megdermedtem, nem tudtam, mit tegyek. Becsengettek. A kezem remegett, nem tudtam megmozdulni.
- Mi a baj? - kérdezte ismét Charlotte. - Mennünk kell, becsengettek.
Nem feleltem. Sokkoló tekintettel futottam végig a kislány arcán. Ő volt. Önelégült mosoly ült az arcára, és mielőtt Charlotte berángatott volna az iskola kapuján, a lány még egyszer kivillantotta a bicskáját. Figyelmeztetni akart.
Mintha a lelkiismeretem szólt volna, megint hallottam a hangot. Mostmár nyomatékosan, ráérősen.
Ez a sorsod, fogadd el.
Élj vele együtt.
Fogadjam el... mit tehetnék? Semmit. El kell fogadnom. Más út nincs.
Felsóhajtottam. Annyira hirtelen történt velem minden, hogy nem tudtam ellene mit tenni. Megértettem, hogy ez vár rám. Nincs válaszlehetőség, tennem kell. De egyelőre nem tudom, hogy...
Mit kellene tennem.
- Coryashi!
- U-uh?! - kaptam fel a fejem.
- Nagyon elgondolkoztál. Miért néztél úgy a húgomra?
Akarva-akaratlanul, megint megfeszültem.
Felszisszentem.
- Hogy ő... A HÚGOD? - az utolsó szót úgy hangsúlyoztam, mintha az életem múlott volna rajta.
